Államépítés és államkudarc: miért nem született stabil rend a Közel-Keleten az arab tavasz után
Az arab tavasz 2010–2011 fordulóján olyan politikai földindulást indított el a Közel-Keleten és Észak-Afrikában, amelyet a nemzetközi közvélemény sokan történelmi fordulatként értelmeztek.
Tunéziától Egyiptomon át Líbiáig és Szíriáig tömegek vonultak utcára, hogy megkérdőjelezzék a régóta fennálló autoriter rezsimeket, és szabadságot, társadalmi igazságosságot, valamint gazdasági lehetőségeket követeljenek. A nyugati világban széles körben elterjedt a remény, hogy a régió végre elindul a demokratikus átmenet és a modern államépítés útján.
A kezdeti eufória azonban hamar szertefoszlott. Az arab tavasz nyomán létrejött átmeneti rendszerek többsége nem tudott tartós demokratikus konszolidációt felmutatni.
Egyiptomban a rövid életű demokratikus kísérletet katonai restauráció váltotta fel. Líbiában és Jemenben államkudarc, fragmentáció és elhúzódó polgárháború robbant ki. Szíria példátlan humanitárius katasztrófát szenvedett el, miközben a rezsim külső támogatással fennmaradt. Még a sokáig mintaként emlegetett Tunézia is autoriter fordulatot vett 2021 után.
A forradalmak tehát többnyire nem demokratikus stabilitást, hanem instabilitást, erőszakot és a régi hatalmi struktúrák visszarendeződését hozták.
E tanulmány központi kérdése: miért nem született tartós, stabil állami rend a Közel-Keleten az arab tavasz után? A fő tézis szerint a régió sajátos történelmi, társadalmi és geopolitikai akadályai miatt a forradalmak nem erősítették az államiságot, hanem épp ellenkezőleg: felszínre hozták és elmélyítették az államkudarcot.
Az államépítés klasszikus elméletei – Max Weber legitim erőszakmonopóliuma, Charles Tilly híres tétele („a háború csinálta az államot, és az állam csinálta a háborút”), valamint Francis Fukuyama intézményépítési kerete – mind arra mutatnak rá, hogy a Közel-Kelet országai strukturális gyengeségek miatt különösen sérülékenyek.
Az arab tavasz tehát nem a demokratikus rend alapjait fektette le, hanem egy mélyebb államépítési válság tüneteit tette nyilvánvalóvá – amelyet a regionális és globális hatalmi versengés tovább súlyosbított.
Elméleti keret: államépítés és államkudarc
Az arab tavasz utáni államkudarcok megértéséhez elengedhetetlen, hogy elméleti keretbe helyezzük az államépítés fogalmát.
Az állam fogalma és klasszikus elméletei
Az állam modern értelmezésének egyik alapja Max Weber meghatározása: az állam az a politikai szervezet, amely sikeresen monopolizálja a legitim erőszak alkalmazását egy adott területen. Ez nem pusztán a fizikai kényszerről szól, hanem arról is, hogy a társadalom elismeri: csak az állam jogosult az erőszak alkalmazására.
Charles Tilly híres tétele – „a háború csinálta az államot, és az állam csinálta a háborút” – rávilágít arra, hogy az európai államok a folyamatos háborúk közepette voltak kénytelenek erőforrásokat mozgósítani, adórendszert kiépíteni, intézményeket megerősíteni. Más szóval a külső fenyegetések és a belső társadalmi szerződés együtt hozták létre a stabil államiságot.
Francis Fukuyama ezzel szemben az államkapacitás és az intézményépítés minősége felől közelít. Egy állam formálisan létezhet, de ha nincs működő bürokrácia, jogállamiság és kiszámítható intézményrendszer, akkor funkcionálisan gyenge, és könnyen összeomlik.
Az államkudarc dimenziói
Az államkudarc több síkon értelmezhető:
- Biztonsági vákuum – amikor az állam képtelen garantálni polgárai védelmét.
- Gyenge intézmények – a jogszabályok végrehajtása, az igazgatás vagy a közszolgáltatások nem működnek.
- Korrupció és klientelizmus – az állami erőforrásokat szűk elit sajátítja ki, miközben a társadalom nagy része kiszorul.
- Társadalmi fragmentáció – a lojalitás nem az államhoz kötődik, hanem vallási szektákhoz, törzsekhez vagy klánokhoz, ami tartósan akadályozza a nemzeti egységet.
A Közel-Kelet sajátos sérülékenysége
A közel-keleti államok sérülékenysége több, egymással összefüggő tényezőre vezethető vissza:
- Posztkoloniális határok
A régió politikai térképét a gyarmatosító hatalmak rajzolták meg – például a hírhedt Sykes–Picot-egyezmény alapján. Az így létrehozott államhatárok gyakran nem tükrözték a valós etnikai és vallási megosztottságokat, ami később konfliktusok forrásává vált. - Rentier állammodell
Az olaj- és gázbevételekre épülő gazdaságok lehetővé tették, hogy a rezsimek redisztributív módon vásárolják meg a lojalitást. Ez rövid távon stabilitást biztosított, de megakadályozta egy olyan adózáson alapuló társadalmi szerződés kialakulását, amely az állam legitimitását erősítené. - Identitásalapú lojalitások
A modern nemzetállam eszméjével szemben sokszor erősebbek a szektariánus, törzsi és vallási kötődések. Amikor az állam nem tudja ezeket integrálni, a politikai lojalitás széttöredezik, és a közösségi szinten legitimált erőszak könnyen felülírja az állami tekintélyt.
Ez a strukturális sérülékenység alapvetően magyarázza, hogy a közel-keleti államok miért nem tudtak stabil rendet kiépíteni az arab tavasz után, és miért váltak a forradalmak inkább az államkudarc katalizátoraivá.
Történelmi előzmények
Gyarmati örökség és mesterséges határok
A Közel-Kelet politikai térképét alapvetően a gyarmatosító hatalmak rajzolták meg a 20. század elején. A legismertebb példa a Sykes–Picot-egyezmény (1916), amely titkos brit–francia megállapodásként osztotta fel az Oszmán Birodalom arab területeit. Az így létrejött határok többnyire figyelmen kívül hagyták az etnikai, vallási és törzsi realitásokat, ami hosszú távon konfliktusok melegágyává vált.
A mandátumrendszer alatt Franciaország és Nagy-Britannia külső adminisztrációval, helyi elitcsoportok támogatásával hozott létre állami struktúrákat, ám ezek gyakran nem belső konszenzuson, hanem külső kényszeren alapultak.
Hidegháborús autoritarizmus
A második világháború utáni időszakban a frissen függetlenné vált arab államok a hidegháborús rivalizálás kontextusában szilárdították meg autoriter berendezkedéseiket.
A térség országai – Egyiptomtól Szíriáig – gyakran kerültek az Egyesült Államok vagy a Szovjetunió befolyása alá, és a nagyhatalmak számára geopolitikai támaszpontként funkcionáltak.
Az autoriter vezetők legitimációját így sokszor nem a belső társadalmi támogatás, hanem a külső nagyhatalmi szövetségek biztosították. Ez a dinamika megerősítette a katonai és biztonsági elit szerepét, miközben elfojtotta a politikai pluralizmust.
A társadalmi szerződés hiánya
A stabil államépítés egyik kulcseleme a társadalmi szerződés, amelyben az állampolgárok elismerik az állam tekintélyét, cserébe az állam garantálja a biztonságot és a közszolgáltatásokat.
A Közel-Keleten azonban ez a szerződés sok esetben nem a polgárok és az állam közötti konszenzusból született, hanem külső forrásokból táplálkozott. Az olajbevételek lehetővé tették a „rentier állam” működését: a rezsimek jóléti juttatásokkal, szubvenciókkal és patronázs-hálózatokkal vásárolták meg a lojalitást, anélkül hogy adórendszeren keresztül tartós kölcsönös függés alakult volna ki.
Ez a modell rövid távon stabilitást, hosszú távon azonban törékeny intézményeket eredményezett.
A gyarmati múlt, a hidegháborús autoritarizmus és a társadalmi szerződés hiánya együttesen járult hozzá ahhoz, hogy a közel-keleti államok mesterségesen fenntartott stabilitásra épültek. Ez a stabilitás a 2010-es évek elején az arab tavasz hatására megingott, és a régió strukturális gyengeségei gyorsan a felszínre törtek.
Az arab tavasz utáni dinamika
Tunézia: a rövid remény története
Tunézia sokáig az arab tavasz „sikertörténetének” számított. Az országban a polgári társadalom viszonylagos ereje, a mérsékeltebb hadsereg és a Nyugat erősebb támogatása hozzájárult ahhoz, hogy 2011 után demokratikus intézményépítés indult el. A politikai iszlamista Ennahda és a világi erők között létrejött kompromisszumok lehetővé tették egy új alkotmány megszületését.
Ugyanakkor a gazdasági stagnálás, a korrupció és a politikai polarizáció aláásta a rendszer legitimitását. 2021-ben Kais Saied elnök alkotmányos puccsal gyakorlatilag visszatért az autoriter kormányzáshoz, ezzel lezárva a demokratikus kísérletet.
Egyiptom: restauráció katonai köntösben
Egyiptomban 2011-ben Hoszni Mubárak bukása után úgy tűnt, hogy valódi politikai átmenet kezdődhet.
A szabad választások eredményeként Mohamed Murszi és a Muszlim Testvériség került hatalomra, ám kormányzásuk rövid idő alatt komoly társadalmi ellenállást váltott ki. 2013-ban Abdel Fattah el-Sisi tábornok katonai beavatkozása visszaállította az autoriter rendet, immár modernizált legitimációval.
Egyiptom példája azt mutatja, hogy a katonai elit dominanciája és a társadalmi megosztottság miatt a demokratikus kísérlet nem tudott konszolidálódni.
Líbia: szétesett állam
Líbiában Moammer Kadhafi 2011-es bukása után nem jött létre erős központi kormányzat.
Az ország milíciákra és regionális hatalmi központokra esett szét, miközben külső szereplők – Törökország, Oroszország, Egyiptom, valamint a nyugati hatalmak – különböző oldalak mögé sorakoztak fel.
A konfliktus proxy-háborúvá vált, amelyben a líbiai államiság gyakorlatilag megszűnt, és a terület hosszú távú instabilitás színterévé alakult.
Jemen: humanitárius katasztrófa
Jemenben a politikai átmenet azonnal szektariánus és törzsi törésvonalak mentén bomlott szét. Az országban 2014-től a húszi lázadók előretörése polgárháborúba sodorta az államot.
A konfliktus hamar regionális dimenziót kapott: Szaúd-Arábia és Irán közvetett háborúja zajlik a jemeni terepen.
Ennek következménye az ENSZ szerint a világ egyik legsúlyosabb humanitárius válsága, amelyben milliók szorulnak élelmiszersegélyre.
Szíria: a rezsim túlélése és a pusztulás ára
Szíria esete talán a legdrámaibb.
A békés tiltakozásokból gyorsan véres polgárháború lett, amelyben a rezsim, a különböző lázadócsoportok és a dzsihadista szervezetek (pl. az Iszlám Állam) vívták harcukat.
A konfliktusba számos külső szereplő is belépett: Oroszország és Irán a rezsimet támogatta, míg a Nyugat és a regionális hatalmak különböző ellenzéki csoportokat pártfogoltak. Az eredmény: több százezer halott, milliók menekülése, és egy ország romokban, miközben Bassár el-Aszad hatalma – külső támogatással – fennmaradt.
Közös mintázat: instabilitás és erőszak
Bár az egyes országok története eltérő, közös mintázat rajzolódik ki:
- A politikai liberalizáció biztonsági vákuumhoz vezetett.
- Az állam gyengeségét milíciák, iszlamista mozgalmak és külső hatalmak használták ki.
- A demokratikus konszolidáció helyett fragmentáció, erőszak és autoriter visszarendeződés következett.
Ez jól mutatja, hogy az arab tavasz nem egységes történet, hanem országonként eltérő, de alapvetően kudarcba fulladt kísérletek sorozata volt.
Regionális és globális tényezők
Irán és Szaúd-Arábia: a közel-keleti hidegháború
A Közel-Kelet biztonsági dinamikáját alapvetően az Irán és Szaúd-Arábia közötti rivalizálás határozza meg.
A két állam a vallási törésvonalak mentén (síita–szunnita) építi fel saját befolyását, miközben a konfliktusok többsége proxy-háborúvá válik.
Szíriában Irán a rezsimet, Jemenben a húszikat támogatta, míg Szaúd-Arábia a szunnita erőket és a status quo fenntartását segíti. Ez a rivalizálás tovább mélyítette a szektariánus polarizációt, és lehetetlenné tette a tartós békét.
Törökország: ambíciók és politikai iszlám
A török külpolitika Recep Tayyip Erdoğan vezetése alatt új regionális szerepet keresett. Törökország beavatkozott Szíriában, Líbiában katonai jelenlétet épített ki, és aktívan támogatta a politikai iszlám mozgalmait, különösen a Muszlim Testvériséget.
Ankara célja egyszerre volt geopolitikai befolyásának kiterjesztése és az iszlám világ vezető hatalmaként való fellépés. Ez a stratégia azonban sokszor ütközésbe került Szaúd-Arábiával és Egyiptommal, tovább növelve a regionális feszültségeket.
Katar: a kis állam nagy játszmája
Katar sajátos módon próbált befolyást szerezni: hatalmas energiaexport-bevételeire támaszkodva médiabirodalmat (Al Jazeera) és pénzügyi támogatást biztosított különböző iszlamista csoportoknak.
Bár területileg kicsi, Katar diplomáciai aktivizmusa révén aránytalanul nagy szerepet játszott az arab tavasz utáni politikai folyamatokban, főként Líbiában és Egyiptomban.
Egyesült Államok: visszavonulás és bizonytalanság
Az USA a 2000-es évek iraki háborúja után fokozatosan csökkentette katonai jelenlétét a régióban.
Az Obama-adminisztráció vonakodása Szíriában és a Trump-korszak stratégiai bizonytalansága azt az érzetet keltette, hogy Washington nem hajlandó tartósan stabilizálni a Közel-Keletet. Ez a visszavonulás hatalmi vákuumot teremtett, amelyet más globális és regionális szereplők azonnal igyekeztek kihasználni.
Oroszország: visszatérés a térségbe
Oroszország a szíriai beavatkozással 2015-től újra meghatározó szereplővé vált a Közel-Keleten. Vlagyimir Putyin stratégiája kettős célt szolgált: egyrészt fenntartani egy szövetségest (Asszad rezsimjét), másrészt demonstrálni, hogy Moszkva képes ellensúlyozni az USA befolyását.
A szíriai katonai intervenció stabilizálta a rezsimet, de egyben legitimálta az autoriter erőszakot, és nem hozott tartós politikai rendezést.
Kína: csendes gazdasági térnyerés
Kína a Közel-Keletre elsősorban gazdasági szempontból tekint: a régió létfontosságú az energiaellátás biztosításához és az Új Selyemút (Belt and Road Initiative) kiépítéséhez.
Bár Peking nem avatkozott be közvetlenül a konfliktusokba, növekvő kereskedelmi és infrastrukturális jelenléte lassan átrendezi a térség geopolitikai viszonyait. Kína pragmatikus politikája – együttműködés autoriter rezsimekkel – hozzájárul ahhoz, hogy a demokratikus konszolidáció kilátásai gyengék maradjanak.
A regionális és globális szereplők rivalizálása tehát nem csökkentette, hanem felerősítette az arab tavasz utáni instabilitást. Minden külső beavatkozás rövid távú érdekeket követett, de hosszú távon gyengítette az államépítés esélyeit, mivel a helyi elitek a külső támogatásra támaszkodva elkerülhették a valódi belső reformokat.
Miért nem született stabil rend?
Strukturális problémák
A közel-keleti államok többsége gyenge államkapacitással indult neki az arab tavasz utáni időszaknak. A posztkoloniális határok, a rentier állammodell és a fragmentált társadalmi szerkezet eleve törékennyé tette az államiságot. Ezért amikor a rezsimek meginogtak, nem létezett stabil intézményi keret, amely biztosította volna a rendet.
- Líbiában Kadhafi halála után egyszerűen nem volt olyan központi hatalom, amely képes lett volna az állam funkcióit ellátni.
- Jemenben a törzsi és vallási megosztottság miatt a központi kormány sosem rendelkezett valódi kapacitással.
Politikai kultúra és autoriter örökség
Az arab tavasz idején a régió politikai kultúráját évtizedes autoriter beidegződések határozták meg. Az intézmények gyakran a rezsimek túlélését szolgálták, nem pedig a társadalmi konszenzus kialakítását. Amikor megnyílt a politikai tér, a társadalmi bizalom hiánya gyorsan szétfeszítette a demokratikus kísérleteket.
- Egyiptomban a Muszlim Testvériség és a világi elit közötti bizalmatlanság megakadályozta a kompromisszumokat, és előkészítette a terepet a katonai restaurációnak.
- Tunéziában a kompromisszumkészség kezdetben működött, de a politikai polarizáció és a gazdasági kudarcok végül aláásták a demokratikus átmenetet.
Geopolitikai környezet
A Közel-Kelet geopolitikai környezete rendkívül versengő, ami tartós instabilitást generál. Az arab tavasz után a regionális és globális szereplők ahelyett, hogy támogatták volna az államépítést, saját érdekeik mentén avatkoztak be.
- Szíria esetében Oroszország és Irán a rezsimet, míg Törökország és a Nyugat különböző ellenzéki csoportokat támogatott – az eredmény egy többfrontos polgárháború lett.
- Jemenben Szaúd-Arábia és Irán proxyháborúja tette lehetetlenné a belső rendezést.
Importált demokratikus intézmények
Az arab tavasz idején bevezetett demokratikus intézmények sok esetben „importált” modellek voltak, amelyek nem szerves társadalmi fejlődésből születtek. A nyugati típusú választások, pártrendszerek és alkotmányok nem gyökereztek mélyen a helyi politikai kultúrában, ezért hamar törékennyé váltak.
- Tunézia alkotmánya formálisan modern és demokratikus volt, de a gazdasági problémák és a politikai elit rivalizálása miatt a rendszer nem tudott tartós legitimációt építeni.
- Egyiptomban a demokratikus választásokat gyorsan követte a katonai puccs, ami jelezte, hogy az intézmények mögött nem állt valódi társadalmi konszenzus.
Összességében tehát a stabil rend hiánya nem a forradalmak gyorsaságából vagy „hibájából” fakadt, hanem abból, hogy a Közel-Kelet államai történelmi örökségük, intézményi gyengeségeik és geopolitikai környezetük miatt nem rendelkeztek azokkal az előfeltételekkel, amelyek a demokratikus konszolidációt lehetővé tették volna.
Következtetés
Az arab tavasz eseményei megmutatták, hogy a Közel-Kelet autoriter rendszerei nem megdönthetetlenek. Milliók vonultak utcára szabadságot és igazságot követelve, és a világ rövid ideig úgy érezte: a régió végre kiléphet az autoriter uralom árnyékából. A történet azonban másként alakult. A forradalmak nem stabil demokráciákat, hanem biztonsági vákuumot, államkudarcot és autoriter restaurációt hoztak.
A kudarc okai mélyebben gyökereznek, mint a forradalmak kimenetele. A gyarmati örökség, a rentier állammodell, az identitásalapú fragmentáció, valamint a regionális és globális hatalmak rivalizálása mind hozzájárultak ahhoz, hogy a politikai átmenet törékeny és instabil legyen. Az arab tavasz tehát inkább tünet, semmint ok: rávilágított arra, hogy a Közel-Kelet államépítési válsága szerkezeti természetű.
A jövő szempontjából fontos tanulság, hogy tartós rend nem teremthető pusztán forradalommal. Az államépítés sikeréhez három feltétel elengedhetetlen:
- belső legitimitás, amely a társadalmi konszenzuson alapul, nem csupán külső támogatáson,
- erős intézmények, amelyek képesek kiszolgálni az állampolgárok igényeit,
- valamint a regionális és nagyhatalmi rivalizálás mérséklődése, amely nélkül minden belső reform kísérlet kudarcra ítélt.
Amíg ezek a feltételek nem teljesülnek, addig a Közel-Kelet államai könnyen a törékeny stabilitás és az ismétlődő válságok csapdájában maradhatnak. Az arab tavasz öröksége így paradox módon egyszerre jelenti a szabadságvágy erejét és az államépítés nehézségeinek tragikus bizonyítékát.
Szerző: Sznida Edina
Kapcsolódó cikkek
A témához kapcsolódó további írásaink hamarosan elérhetők lesznek ezen a helyen.